Biatorbágy város április végi képviselőtestületi ülésén, az „Állampolgári bejelentések” szekcióban kértem szót. A Tájvédő Kör tagjaként viszonylag gyakori vendégek, hozzászolók, kezdeményezők, kritikusok vagyunk, sok ügyünk „fut” (vánszorog 🙁 )
Az egyik közel másfél éve, egy nádas-vizes élőhely helyi természetvédelmi területté nyílvánítása, mielőtt beépülne üdülőházakkal. Még csak az eljárást sem merték elindítani eddig a képviselők, pedig sok alátámasztó anyagot gyűjtöttünk hozzá, de mostanság egyre botrányosabb eszközökhöz folyamodtt a tulaj, hogy megpróbálja kiszárítani a területet. Ez nagyobb nyílvánosságot is kapott, így kicsit jobban érezték a nyomást a lakosság részéről is. Én aznap pont nem amiatt mentem be, hogy győzködjem Őket arról, hogy ezt mostmár tényleg nem szabad halogatni, hanem avval a hittel, hogy értelmen túli segítségre és áldásra van szükségünk, szüksége ezeknek az embereknek is.
Az enciklika nekem vissza-visszatérő szivemcsücske, nagyon szeretem benne, hogy nem a vak hit a kiindulópontja és nincs túlmiisztifikálva, így a racionalistább olvasói, hallgatói sem nagyon találnak fogást rajta. Most tavasszal is valahogy újraolvastam, mikor visszanéztem egy saját régebbi előadásomat egy helyi konferenciáról. És pont utána tudtam meg, hogy jön Ferenc pápa, majd ezután vettem észre a Laudato si’-animátorképzés kiírását, csak mellette folyamatosan ment itt a „birkózás”az elemekkel és elmékkel… Nem hangos és erőszakos ellenzék vagyok itt (vagyis vagyunk), igyekszem híd lenni az oldalak, felek közt, illetve Isten segítségét kérni egymás megértéséhez. Tudom, hogy nem tudunk mindent megoldani, és nem is tudunk sokmindent jól, de ha legalább szót értünk, és sikerül egyről beszélni, megérteni egymást, máris jobb hely ez a világ szerintem. ( Valahogy az imádságos életem is felfrissült, és kapcsolatom Ignáccal 🙂 )
Szóval kitaláltam, hogy a Testületi ülés elején „vallok színt” és megpróbálom jól hasznosítani azt az 5 percet, amennyit szabad egy felszólalónak beszélnie. A képviselők, polgármester, hivatali dolgozók nagy része egyébként keresztény, vallásos ember, a vendégek egy jó része is az volt. A „meglepetés ereje” rögtön működni kezdett, később pedig úgy éreztem, maga Isten, legalábbis bennem. Nem mintha annyira nagyszerűen olvastam volna fel, de átjárt és a jelenlévők közül is megindultak néhányan… Nem gondolom persze, hogy innentől kezdve csak ebben a szellemben fognak dolgozni, hozzáállni, de lett egy plusz kapocs, egy kis plusz erő, és némi magunkbanézés is. (A nyári hivatali szünetben csapatépítésként a filmet is szeretném megnézni velük is )
Ezeket a részleteket olvastam fel:
“A természeti környezet közjó, az egész emberiség öröksége, és mindenki felelősséggel tartozik érte. Aki kisajátít valamit, csak azért teheti, hogy mindenki java érdekében kezelje. Ha nem így teszünk, lelkiismeretünket azzal a súllyal terheljük meg, hogy megtagadjuk másoktól a létezést.“
“A modern antropocentrizmus – paradox módon – odáig jutott, hogy a technikai látásmódot a valóság fölé helyezte, mert a mai ember a természetet nem tartja sem érvényes normának, sem élő oltalomnak. A technikai ember a természetet előfeltételek nélkül, tárgyilagosan térnek és anyagnak tekinti, amelyre művéhez szüksége van, amelybe minden beleadható, bármi történjék is vele. Ily módon lecsökken a világ önértéke. De ha az ember nem találja meg újra valódi helyét, akkor félreérti önmagát és végül saját valóságának mond ellent: „Isten nemcsak a földet adta az embernek, akinek – amikor rendelkezik felette – figyelembe kell vennie az eredeti szándékot, hogy mire kapta ezt a vagyont, hanem magát az embert is Isten ajándékozta önmagának, és ezért tisztelnie kell azt a természeti és erkölcsi struktúrát, amellyel felruháztatott.” Az emberi lénynek mint a mindenség „urának” helyes értelmezése, ha felelős gondnoknak fogjuk fel. Az, hogy az ember nem törődik azzal, hogy felmérje a természetnek okozott károkat és döntéseinek környezetre gyakorolt hatását, csupán legnyilvánvalóbb következménye az érdektelenségnek az iránt, hogy felismerje az üzenetet, amelyet a természet saját szerkezetébe írva magában hordoz. Ha az ember nem ismeri el a maga valóságában egy szegény, egy emberi magzat, egy fogyatékkal élő személy értékét – hogy csak néhány példát említsünk –, aligha fogja meghallani magának a természetnek a kiáltását. Minden összefügg mindennel. Ha az ember a valóságtól függetlennek nyilvánítja és feltétlen uralkodóvá teszi magát, saját létezésének alapja dől össze, mert „az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt”.
