Forrás: Store norske leksikon; CC BY NC 2.0
A probléma
Mit jelent, hogy a gazdag világ ma is kizsákmányolja a szegényeket? Egy átlagos amerikai vagy akármilyen fejlett világbeli állampolgár nyilván nem érzi úgy, hogy kizsákmányolja mondjuk a guatemalai banántermelőt, hiszen rendesen megfizeti a szupermarketben a banán árát. S ugyanez a helyzet velünk, magyarokkal is. Bármilyen szegénynek is érezzük magunkat az osztrákokhoz, németekhez, svájciakhoz viszonyítva, benne vagyunk a világ leggazdagabb 20%-ában. Része vagyunk annak az egynegyednek, amelyik a javak háromnegyedét fogyasztja.
De miért kizsákmányolás, ha mi, magyarok megvesszük a banánt a piacon, s még csak nem is egészen a „világpiaci” áron, hanem annál valamivel drágábban? Gondoljuk végig a guatemalai banán sorsát! Először is tudnunk kell, hogy a banán nem őshonos a közép- és dél-amerikai államokban; Guatemalában tehát először ki kellett pusztítani az őshonos növényzetet, hogy banánültetvényt telepítsenek. Első ökológiai kár. A második: ezen a területen monokultúrás banánültetvényt létesítettek, a monokultúra pedig eleve „antiökologikus”. Három: sok-sok energia felhasználásával működtetni kell egy hűtőházakkal kombinált szállítórendszert (a gyorsaság érdekében a szállító sokszor repülőgép, mely a legenergiaigényesebb eszköz). Hogyan lehetséges, hogy a messziről érkezett banán ugyanannyiba kerül Magyarországon, mint a hazai alma? Ki fizeti meg az okozott környezeti kárt és a szállítás, a hűtés energiaköltségét? A guatemalaiak fizetik meg. Egyrészt azzal, hogy a monokultúra, vagyis a honos élővilág kiszorítása és a vegyszerezés következtében helyrehozhatatlan környezeti károkat szenvednek, másrészt azzal, hogy egy guatemalai banánmunkás a töredékét kapja fizetésben annak, amit egy hasonló munkájú amerikai kap.
És miért hagyják ezt a guatemalaiak? Miért nem adják a banánt olyan áron, amelybe a környezeti károk „értéke” és a méltányos bér is bele van számítva? Mert nem tudnak változtatni. Bele vannak kényszerítve egy helyzetbe, amelyben az egyoldalúság és a függés meghatározó. A banán világpiaci árát nem Guatemala (és a többi szegény világbeli banántermelő ország) szabja meg, hanem a gazdagok (pl. magyarok) „piaca”. Hiszen mi éppenséggel tudnánk nélkülözni a banánjukat, ők azonban szegényen, és banánnal teleültetett földjeikkel már nem képesek rövid távon sem nélkülözni a kevés bevételt, amelyet banánjukért kaphatnak. Mi vagyunk tehát zsaroló pozícióban. Annyit fizetünk a banánért (persze nem feltétlenül tudatos önzésből, „csak” a piac személytelen törvényei szerint), amennyi éppen ahhoz elég, hogy a banánmunkás regenerálja a puszta fizikai erőnlétét, hogy holnap is tudjon banánt termelni. Ugyanaz történik, mint a klasszikus kapitalizmus korszakában, csak most sokkal „finomabban”, rafináltabban, áttételesebben. S hogy néhány guatemalai is meggazdagszik? Finomítsunk a fogalmazáson: nem az európai zsákmányolja ki a guatemalait, hanem az európai és a gazdag guatemalai együtt zsákmányolja ki a többi guatemalait – no és természetesen a környezetet!
A gazdagok gazdasági növekedésének két útja van: az intenzív fejlesztés és a más világrészekre kiterjedő extenzió. Mindkettő folyik – s az utóbbi a „Dél” rovására. A gazdag világnak többszörösen érdeke – legalábbis rövid távon –, hogy a szegény világ szegény maradjon, hiszen csak addig kiszolgáltatott, amíg szegény, csak addig „adja a banánt olcsón”. Különben is: a Föld nyersanyagkészletei végesek; lehetetlen, hogy a szegények is ugyanolyan szinten fogyasszanak, mint a gazdagok. A gazdag világ gazdagságának tehát egyaránt nélkülözhetetlen tényezője a szegény világ szegénysége, a saját környezet kiszipolyozása, valamint a törekvés más világrészek környezetének kizsákmányolására. Ez utóbbit persze igen gyakran „rábízzuk” az ottaniakra; a guatemalai maga vágja ki a fákat, de jól tudjuk, mi okból és mi célból. Amíg ilyen szegények, addig puszta életben maradásuk érdekében kénytelenek pusztítani a környezetüket, hiszen hovatovább ez az egyetlen eladható vagyonuk, illetve az annak kizsákmányolása, tönkretétele révén szerezhető árujuk.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a gazdag világ segélyek és kölcsönök formájában dollármilliókat ad a szegényeknek, részben a környezeti károk mérséklésére. Egyrészt a segélyek csak elenyésző töredékét teszik ki annak a profitnak, amit ezek a gazdagok a szegényektől „visznek el”, másrészt a kölcsönök kamatostul visszafizetendők. Az ENSZ kimutatása szerint még a tényleges pénzáramlás iránya is a gazdagok felé mutat.
(Victor András)
Hogy mi mit tehetünk?
- Vásároljuk a helyit! https://tegyetek.teremtesvedelem.hu/konyv/receptek/kozossegi-vasarlas/kozossegi-vasarlas/ Ismerkedjünk meg az ökolokalizmus elveivel (pl. kiskozossegek.hu/cimkek/okolokalizmus) és válasszuk azokat az életmódbeli döntéseket, amelyek ezekkel összhangban vannak!
- Szokjunk le – amennyire csak tudunk – a távoli tájak terményeinek, ruházati cikkeinek vásárlásáról, de ha mégis veszünk ilyet (a helyes mértékről később), azt méltányos (fair trade) kereskedelemből tegyük! https://tudatosvasarlo.hu/mi-meltanyos-kereskedelem-fair-trade/
- A lehető legritkábban cseréljük https://tegyetek.teremtesvedelem.hu/konyv/receptek/elektromos-hulladek/elektromos-hulladek_masodik-reteg8/ elektronikus készülékeinket! Olvassunk utána a Fairphone-nak https://www.fairphone.com/en/!
