Forrás: commons.wikimedia.org; CC BY-SA
Ferenc pápa azt írja a Laudato si’ (Áldott légy) enciklika 217. pontjában:
„Vannak olyan elkötelezett és imádságos keresztények, akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nemegyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására, és így inkoherenssé válnak. Ökológiai megtérésre van tehát szükségük, amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban.”
Az ökológiai megtérés tehát az alapvető keresztény megtérés következetes alkalmazása a kor égető kérdésire. De ahogy a pápa szavaiból is kiderül, számos olyan akadály van, amely bár vallásos magatartásnak látszik, valójában megnehezítheti Krisztus hűséges követését a mai világ konkrét helyzeteiben. Lássunk most néhányat ezek közül a jellegzetes akadályok közül, melyek a megszokott életformánkat igazoló érvként, vagy pedig a teremtésvédelemre hívó felszólítással szemben ellenérvként szoktak megjelenni.
„Jár nekem!”
Már említettük ennek a hozzáállásnak megalapozatlan voltát. E téves meggyőződésnek alapja lehet önmagunk összehasonlítása másokkal, a születésünkkor a világban „talált” lehetőségek alapnak tekintése, biztonságkeresés és még sok minden más. Valójában semmi sem „jár” nekünk, mindent ajándékba kaptunk, és fő tennivalónk az osztozás. A „Jár nekem!” elv csökönyös ismételgetése mögött mélyebb okként megbújhat valamilyen rejtett szorongás is: a szükségletek, akár a szeretettség elveszítésétől való félelem, amiről gyakran nem is tehet a szorongó ember. Ám ennek valódi gyógymódja nem a javak megszerzése és nem a (vélt vagy valós) jogainkhoz való ragaszkodás, hanem az Istennel és általa önmagunkkal való bizalomteli megbékélés, vagyis egy lelki folyamat.
„Isten majd úgyis megment minket”
Az Istenre való téves hivatkozástól, a hamis bizakodástól már az ószövetségi próféták is sokszor óvták a választott népet. Isten mindenható, így bármit megtehet; ám épp e mindenhatóságával úgy alkotta meg a világot, hogy abban nem akarja tervét a mi együttműködésünk nélkül véghezvinni. Szent Ágostonnak tulajdonítják a mondást: „Isten, aki megteremtett téged közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni téged a te közreműködésed nélkül”. Ez a mai világban tapasztalt veszélyekre is igaz: az Úr nem fog megmenteni minket anélkül, hogy mi meg ne tennénk ennek érdekében a magunk részét, amit ő kér tőlünk.
„Nem kell ezzel foglalkozni, nekünk a természetfeletti dolgok számítanak”
Az isteni kinyilatkoztatás súlyos félreértése, hogy Isten azért helyezett volna minket e világba, hogy ki akarjunk abból szakadni és azzal szemben, annak ellenében akarjunk üdvözülni. „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól” – imádkozik tanítványaiért, értünk Jézus (Jn 17,15).
Isten szeret mindent, ami van, és semmit sem utál abból, amit alkotott. Hiszen ha gyűlölt volna valamit, meg sem teremtette volna (vö. Bölcs 11,24). Mivel pedig a Szentírás és különösen Jézus az evangéliumban arra hív, hogy igyekezzünk mindenben utánozni Istent, ezért lehetetlen olyan valódi keresztény lelkületet elképzelni, amely ezzel ellentétes elvet állítana a középpontjába, tehát gyökeresen másként akarna tekinteni a világra, mint ahogy azt Isten teszi.
A világ megvetésének kötelességét és (vagy) kiszipolyozásának jogát védelmező álláspont mögött megbújhat – a „világról” szóló egyes szentírási szakaszok félreértésén túl – egy olyan istenkép is, amely úgy látja a Teremtőt, mint aki követel a világtól és „kiszívja” belőle az erőt. Az evangélium azonban – az ószövetségre is építve (vö. például Zsolt 50,13) – ennek az ellenkezőjét mondja nekünk Istenről: egy olyan Atyát ad nekünk örömhírül, aki folyamatosan élettel akarja megajándékozni teremtményeit (vö. például Jn 6,33). Nem ő követel tőlük a maga számára dolgokat, hanem mindig nagylelkűen adni akar.
A „világ” tehát számunkra elsődlegesen nem a veszély terepe, hanem a megajándékozottság „sátra” és ígérete. Igaz, hogy az „odafent valókra” kell irányulnia figyelmünknek (vö. Kol 3,1-2), de ez nem azt jelenti, hogy megvetjük a földieket, hanem hogy azokat is Isten szemével nézzük – aki szereti őket.
„Nem a mi dolgunk, nem a mi felelősségünk”
Krisztus tanítványaiként arra kaptunk meghívást, hogy „mindenkinek mindene” legyünk (vö. 1Kor 9,22), ahogy Szent Pál is írja. Természetesen a nagy horderejű intézkedések meghozatala, a globális gazdaság átalakítása vagy a tudományos kutatás – ha nem ezeken a területeken kaptunk hivatást – nem a mi felelősségünk,. De az ökológiai megtérés esetén nem elsősorban ezekről a szak-feladatokról van szó, hanem a hűséges mindennapi tanúságtételről a kis léptékű dolgokban. Egyébként a nagy léptékű döntéshozatalért felelős emberek számára az ő helyes cselekvésük egyik legfontosabb támogatása az lehet, ha azt tapasztalják, hogy sokan állnak mögöttük ezekben a törekvésekben. Ez a támogatás pedig sok apró, mindennapi döntés eredőjeként áll össze. A hétköznapi ember kisebb(nek látszó) felelőssége nem igazol egy olyan magatartást, hogy ő a maga szintjén az ellenkezőjét tegye annak, amit a globális szereplőktől elvár.
„Ez valami politikai huncutság, ráadásul annak is liberális”
A mai kommunikációban (ideértve például a közösségi médiában megszólaló átlagembereket) nagyon gyakori, jellegzetes hiba az ok és az okozat felcserélése. Ez érhető tetten ebben az érvben is. Lehetséges ugyanis, hogy olykor egyes politikai irányzatok, amelyek nem egyeztethetők össze a keresztény lelkiismerettel, zászlójukra tűzik az ökológiai elveket. Ebből azonban nem következik az, hogy az egész ökológiai krízis „mindenestül csak” egy politikai (vagy üzleti) átverés lenne. Egy példával megvilágítva: az a tapasztalat, hogy lelkiismeretlen emberek daganatos betegek gyógyulásvágyát kihasználva álgyógymódok kínálatával gyakran sok pénzt csalnak ki tőlük, nyilvánvalóan nem tesz indokolttá egy olyan állítást, hogy a daganatos betegség nem is létezne, csupán az ő átverésük lenne (sajnos). Éppen így: ha valaki pártpolitikai vagy gazdasági érdekek szolgálatában használja ki az emberek ökológiai aggodalmát, az még semmi esetre sem jelenti azt, hogy az ökológiai krízis ne lenne valós. (Nem ritkán egyébként olyanok hangoztatják ezt a téves érvet, akik maguk még valóban csak a reklámok vagy politikai jelszavak szintjén találkoztak a környezeti problémákkal, komolyabb energiát még nem fordítottak arra, hogy mélyebben megismerjék a helyzetet. Nekik tehát valóban csak politikai vagy gazdasági szinten jelenik meg az ökológiai probléma, mivel ők csak ott figyelnek fel a vele kapcsolatos kommunikációra; az ő tudatlanságuk azonban nem teszi érvénytelenné a valóságot ténylegesen ismerők, például a tudósok vagy a felelős gondolkodású vezetők állításait.) Egyébként a teremtés megőrzése, a helyi közösségek és értékek előtérbe helyezése jellegzetes konzervatív álláspont kellene, hogy legyen; ha az ilyen értékrendet valló politikusok még nem vették fel ezeket fő törekvéseik listájára, az nem a tőlük különböző politikai irányzatok felelőssége…
„Szelektíven gyűjtöm a szemetet, vászonszatyorral járok vásárolni, én már megtettem a részem”
Ahogyan a keresztény életben a Krisztushoz való megtérés útján, úgy az ökológiai megtérés esetén is igaz, hogy nem lehet egyszer s mindenkorra letudni a feladatot, elérni a célt (itt a Földön). Nem elég kiválasztani egy-két könnyebben teljesíthető vagy nekünk tetsző tennivalót, azokat megvalósítani, és utána a többiekre mutogatni, hogy most ők következnek. Ha egyénileg már elkezdtem megváltoztatni az életformámat, akkor következik a közösségi cselekvés, a társak gyűjtése, mások biztatása… Ahogy a hitben általában, úgy ezen a részterületen is igaz, hogy a tudatos elköteleződés jellemzője a misszió, a mások felé irányuló küldetés. De a magunk életét is újra meg újra felül kell vizsgálni, hiszen a megtérés egy folyamat, és mindig van hová előrelépni. A legelemibb szintek (szelektív hulladékgyűjtés, a tudatos vásárlás alapelemei) kihagyhatatlan első lépések, de messze nem merítik ki a lehetőségek és tennivalók körét. És vannak olyan látszatra „teremtésvédő” magatartásformák is, amelyekben félreértések, sőt önzés is megbújhat. Például az állatvédelem naiv, át nem gondolt, felületes (gyakran érzelmi, indulati szinten megmaradó) formái, az erőszakos „vegán térítés” vagy a „természetkedvelés” reflektálatlan módjai nem jelentenek teremtéstudatos cselekvést, inkább pótcselekvéseknek tekinthetők, sőt kifejezetten ártalmasak is lehetnek.
(Nobilis Márió)
