Forrás: flickr.com; CC BY-NC
A probléma
Harry David Thoreau híres mondása: „egy ember annál gazdagabb, minél több dolgot tud nélkülözni” – talán Jézus szájából sem hangzott volna idegenül, mikor az anyagi javakhoz fűződő helyes viszonyunkról tanított. Mégis látványos, hogy az észak-atlanti térség keresztényeinek többsége ennek éppen az ellenkezőjét éli, és a mértéktelenségben elvtelenül követi a fogyasztói világot. Más térségek keresztényei pedig csak kényszerből maradnak távol a felesleg asztalától: a hozzájuk is elérő reklámvilág csábítása miatt többnyire ők is ugyanerre vágynak.
„Az élet élveteg élvezete” – inkább ez tömegkultúránk egyik fő vezérlő elve és törekvése. Ezzel pedig feléljük a világot.
Ha mondjuk a Katolikus Egyház Katekizmusát (pl. a Ne lopj! parancsról szóló részt) átolvassuk, látjuk: a nekünk adott tanítással nincs gond. Mi azonban a helyzet tényleges életmódunkkal? Vagy szűkítsük a kört: mi a helyzet az erkölcsös életmódra amúgy komoly elszántsággal törekvő keresztények életmódjával? Tartsunk önvizsgálatot. Van-e olyan elvünk (a pénztárcánkra irányuló aggodalmon kívül), amely észrevetetné velünk, mikor az élet élveteg élvezetének túlzásaiba tévedünk élelmiszer-vásárlásunkban? Tárgy-beszerzésünkben? Ruházkodásban? Utazásban?
Nem tilos, sőt, helyes Isten teremtésének földi javait élveznünk. De hol kezdődik ebben a túlzás? Talán valahogy így gondolkodunk: egy banánt elfogyasztani nyilvánvalóan nem tilos, hogy úgy mondjuk: bűnértéke nulla. De akkor két olcsó banán megevésének bűnértéke is nulla, nem? Sőt, akkor minden nap két olcsó banán megevésének bűnértéke is nulla! Megnyugodhatunk. Ha valaki szót emelne, hogy ez azért nem egészen így van, magunkban talán leintjük: ne bonyolítsa túl, és ne most. Majd folytatjuk ugyanezt a kávéval (általában a legolcsóbbal, hisz a takarékosság erény, meg rá is szoktunk véletlenül), a csokoládéval (minden napra egy kis nemtilos önszeretet), a paradicsommal (nahát, már télen is), és folytatódik az olcsó ruhával (vagy pont a drága márkással), a divatkövetéssel, a legújabb okoseszközzel (a korábbin nem fut az új alkalmazás), a garnélával (milyen jó, hogy már nálunk is mindennapos), a messzi utazással (a világlátás jó dolog), az újabb leaszfaltozott „gazos” résszel (kell a nagyobb kocsi miatt), az igen nagy értékű karóra elismerő megcsodálásával a kolléga karján (kicsit irigykedve) – mindezek önmagukban nem tilos dolgok. És nem vesszük észre, hogy a hátsó ajtón életünkbe beszivárgó nemtilos gyarlóságok összeadódva függővé tesznek minket, miközben előttük, mint bálványok előtt munkaerőnket, olykor tisztességünket, családunkkal töltendő életidőnket, egészségünket és egészséges környezetünket áldozzuk fel.
A konzuméletmód kimutathatóan(!) boldogtalanságban tart, hogy holnap is pénzt csalhasson ki belőlünk. De ijesztőbb is történik. Nemtilos kis megalkuvásaink a többiekével együtt „közösbe dobva”, személytelen mechanizmusok révén égbekiáltó rémségekké fonódnak össze országunk vagy a bolygó általunk kevésbé látható részein. Térben messze tőlünk tarra vágott erdők, élőhelyükről elűzött és kihaló fajok, túlhalászott tengerek, mérgező hulladékhegyek, elvándorlásra kényszerülő szegények, bér- (vagy tényleges) rabszolgaságban megnyomorodó embersokaság, vagy itthon: funkcióját vesztett vidék, elnéptelenedő falvak, széthulló közösségek, feleslegességükben elzüllő sorsok. Pedig amit mi tettünk hozzá ehhez, az nem tilos!
Nem tilos továbbá kicsit becsukni a fülünket a felelősségünkre figyelmeztető hangok előtt, és előbb még egy kicsit „más fontos dolgokra” fordítani figyelmünket, a szembenéző, változásra kész bátorság erényének gyakorlását pedig holnapra hagyni. Nem tilos rámondani, hogy ez is csak egy divathóbort vagy politikai huncutság. Vagy: nem tilos kényeskedve távol maradni közéletünk alakításának ügyes-bajos huzavonáitól, és ezzel a már leírt személytelen mechanizmusokra bízni lakóhelyünk sorsának alakulását.
Keresztényként hisszük, hogy a gonosz lélek ártó szándékától Isten megoltalmazza személyünket, s mindaddig, amíg nem nyitunk utat mi magunk a kísértőnek, neki nincs hatalma fölöttünk. Honnan tudhatjuk azonban, hogy ezek a „nemtilos” gyarlóságainkból összeszerveződő személytelen kölcsönhatásrendszerek közben nem kedvelt játszóterei-e, hogy nem képes-e valamiképpen megnyilvánulni ezekben, hogy más embertársainkat emberhez méltatlan, megnyomorító szolgasorban tartsa – általunk? Hogy Isten ajándékba nekünk adott gyönyörű világát sivárrá szegényítse – megint csak általunk? Balgaság valamilyen titkos helyen székelő szűk csoport háttérhatalmát orrontani mindezek mögött. Megvannak azok a mechanikus törvényszerűségek (de talán emberfeletti rossz szándékok is színre léphetnek), amelyek közönyünkre és mohóságunkra alapozva világpusztító „háttérhatalmat” szerveznek belőlünk magunkból!
Isten a szabadság mellett megajándékozott minket elemző értelemmel, és mára rendelkezésünkre áll minden szükséges ismeret, amely e struktúrák természetéről és az ezekkel folytatott együttműködés felfüggesztésének módjáról szól. El lehet és el is kell kezdeni fokozatosan, szabadon „kiszállni a buliból”, méghozzá Jézus követőihez illő radikalitással. „Ha a szegények szenvedését nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk” – ismerte fel Darwin már a 19. században. Mára a „ha” szócska létjogosultsága gyakorlatilag megszűnt e mondat elején, miközben a fogyasztói társadalom az egész bolygót behálózó, személytelen intézménnyé vált, mely emberi és nem emberi lények tömeges szenvedését okozza kevesek élősködő jóléte mellett.
Mit tehetünk?
- Szembenézünk mindezzel, üdvös felháborodásra jutunk, bűnbánatot tartunk (mert legalábbis a korábbi vagy még komolyabb szembenézés elmulasztásának vétkében alighanem elmarasztalhatóak vagyunk), a mértékletesség erényét pedig gőzerővel elkezdjük
- Lemondunk a „ha neki van, nekem is jár” hamis önigazolásáról. Semmi olyasmi nem jár, amivel kimutatható módon ártok, vagy ami nem „járhatna” mindenkinek a Földön. Nagyon kevesen vannak, akik tisztán önerőből küzdötték magukat nulláról a magasba, és ha mást tán nem is, „önerejüket” ők is ajándékul kapták. Mivel legvégső soron mindenünk ajándék, oda is kell tudnunk adni mindent, ha kell. Helytelenül felvett fogyasztási szokásainkból például sürgősen lejjebb kell ad
- Átformáljuk gondolkodásunkat, hogy biztonságunk forrását ne elsősorban anyagi javainkban, hanem embertársainkkal és Istennel alkotott kapcsolatainkban, valamint természeti környezetünk egészséges állapotában keressük.
- Áthangoljuk érzületünket, hogy az újat szerzés helyett a már meglévő javaink elegendőségének megtapasztalásában (a hálás lelkületben) találjunk örömet.
- Gyakoroljuk a szelídség erényét! Szelíd az, akinek bár hatalma volna megtenni valamit, mégsem teszi. Szelíd állat haraphatna, de nem harap, elszökhetne, de nem szökik. Szelíd ember üthetne, de nem üt, kivághatná, de nem vágja ki, megvehetné, de nem veszi meg, lecsapolhatná, kifoghatná, beépíthetné, leaszfaltozhatná, megmérgezhetné, de nem Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld.
- Fiatalként (ha már virtuskodunk) elsajátítjuk a „thoreau-i menőzés” szellemiségét: az számít legénynek (leánynak) a gáton, aki több dolgot tud nélkülözni. Ahogy mankójukkal is kevesen büszkélkednek, úgy a fogyasztói áljólét divatcikkeivel és egyéb protéziseivel sem indokolt felvágni. (Hogy ehhez – legalábbis egy ideig – árral szemben kell úszni? Na, hát ki a legény a gáton?!)
- Nem megvehető külsőségek révén, hanem belső értékek – jellem, műveltség, tájékozottság, eredetiség, kedvesség, figyelmesség és segítőkészség – révén akarjunk kitűnni.
- Anyagi gyarapodás helyett szellemi és lelki gazdagodásra törekedjünk (pl. tanulással, olvasással, szemlélődő imádsággal). Erőfeszítéseink elsősorban erre irányuljanak. Ezeknek nincs fenntarthatósági korlátja! E területeken a növekedés lehetősége valóban végtelen.
- Az árérzékenység helyett átneveljük magunkat az ár-érték-
- arány iránti érzékenységre, ahol az érték fokmérői között előkelő helyen áll a társadalmi és ökológiai felelősség foka, amellyel a vásárolt árut, szolgáltatást vagy például moziélményt előállították. A helyi, a hazai, a méltányos kereskedelemből és/vagy ökológiai gazdálkodásból származó előnyben részesítendő. Az esetleges ártöbblet úgyis fedezhető lesz a feleslegfogyasztás elhagyásával megspórolt pénzből.
- (Aki alacsony keresettel ténylegesen máról holnapra él, arra az előző pont nem Ő is tarthat azonban önvizsgálatot, nem költi-e olykor felesleges dolgokra kevés pénzét.)
- Másokat is felrázunk a közönyből. (Nem szavakkal vádolva, hanem saját életformánk, példánk radikalitását felvállalva.)
- Elkezdünk tájékozódni, kutatni további megoldások után.
Két kiegészítés:
A luxus élvezete nem bűn, ha ideje és mértéke a helyén van. Ideje pedig az ünnep. A hétköznapi rutinná váló luxusfogyasztás ellehetetleníti, hogy ünnepeinket természetes egyszerűséggel különböztethessük meg a köznapoktól. Mindennapos úri fogyasztásunk üres rongyrázásra késztet minket ünnepeinken ahelyett, hogy épp ünnepkor örvendeznénk pl. távoli földrészek ínyencfalatainak (mangó, banán, kávé, csokoládé stb.), melyek hétköznapi habzsolása nem fér bele az Isten akarata szerinti, mértékletes viszonyba a teremtéssel. Nagyobb ünnepeink ritka alkalmait azonban segíthetnék a különleges öröm napjaivá változtatni, persze akkor is józan mértékkel fogyasztva, semmiképp sem herdálva.
Forrás: www.pickpik.com
Végül bár a létmódváltás egyre parancsolóbb követelmény, vigyázzunk, ne legyünk magunkhoz (és másokhoz) kegyetlenek. A megkülönböztetés evangéliumi képességét kell kifejlesztenünk magunkban, hogy az életminőségünk valódi evilági szükségleteiről melyek mindenkinél különbözőek lehetnek (keveseknek – de biztos, hogy csak igen keveseknek – lehet akár a rendszeres világjárás vagy nagy járművek birtoklása is), le tudjuk választani hamis igényeinket, melyeket csak megszokás, irigység, reklámsugallat, divathóbort, bizonyítási kényszer vagy problémáink elfedésének vágya kelt bennünk. A fokozatosság is fontos a változásban.
Böjtidőszakon kívül pedig ne lemondást lássunk mindannak a túlzásnak elhagyásában, ami Isten ajándék-világát sújtja körülöttünk és általunk. Jót tenni jó. Helyesen élni is az. Aki felismerte a teremtéskímélő életvitel helyességét és kellően felháborodott már társadalmaink rövidlátó, pazarló, felelőtlen és önsorsrontó világhasználatán, annak nem lemondás lesz mindez, hanem pozitív kihívás, kaland és örömforrás. A teremtett világot szerető Isten gyermekeinek öröme.
(Tauber Tamás)
