Forrás: Carol M Highsmith; rawpixel.com; CC0
A tömegkultúra kötelezően életünneplő hangulata, a reklámvilág jól megválogatott mézesmadzagainak tárháza azzal kecsegtet minket (a fiatalokat kiemelten is megcélozva), hogy az általa ígért életvitel és az általa berendezett világ a boldogság útja. Széles út ez, és látszólag könnyen járható. A valóság figyelmes szemrevételezése azonban megmutatja, hogy ez hazug látszat, s hogy a pillanatnyi kényelmek, örömök, élmények farvizén tápértékszegény élelmiszerek, leromló tájak, elmagányosodó öregek és fiatalok, lehangoló jövőkilátások, gátlástalan hatalomgyakorlás, terjedő belső sivatagok, leszakadó társadalmi csoportok és civilizációs betegségek szegődnek makacsul a nyomunkba. Sokan azért nem készülnek elhagyni ezt a hajót, mert elképzelni sem tudnak egy olyan világot, amely belátható erőfeszítésekkel megvalósítható volna, valódibb boldogságot nyújtana, és igazságosabb, mértékletesebb, kíméletesebb voltával Isten országát könnyebben engedné megvalósulni közöttünk és teremtménytársaink között. Pedig elég jól betájolható mai tudásunkkal, hogy nagyjából milyen lenne egy ilyen világ:
Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken), és szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon. Élelmünk jelentős részét valamilyen holisztikus mezőgazdálkodási forma keretében termeljük meg, mely teret enged a természeti létezők sokaságának is (a permakultúra jó példa ilyenre). Az anyag körforgást végez: lehetőleg minden újra és újra hasznosul, hulladék alig keletkezik. Ismerjük, értékeljük és felelősen óvjuk lakóhelyünk természeti erőforrásait (víz, föld, élővilág, stb.). Amit előállítani nem tudunk, ahhoz kereskedelem révén jutunk hozzá a lokalitás elvének megfelelően: lehetőleg minél közelebbi szomszéd közösségtől, akiket ismerünk. Nem zárkózunk be: a közösségek között élénk a kapcsolat. Ritkán utazunk messzire, mégis gyakran teszünk látogatásokat másoknál. Saját ügyeinkben magunk döntünk, aktívan részt veszünk közösségünk közéletében. Az állam csak sokakat érintő kérdésekben dönt – a sokak megkérdezésével, és nem azok feje fölött. A technológia fejlett, mégis csínján bánunk vele: az életmentést és a kommunikációt minden lehetőségével szolgálja, ezen túlmenően azonban inkább a „lowtech”, az egyszerűség a divat. A közösségek között sokkal inkább az együttműködés, mintsem a versengés szelleme uralkodik. Az emberek nem hajtják igába minden idejüket az anyagi gyarapodás érdekében: az elégségesség, nyugodt megelégedés kultúrája virágzik a külsőségekben. Ezzel szemben az emberek és kapcsolataik belső gazdagodása, valamint (keresztényeknél különösen) az istenkapcsolat az, ami a ráfordított idő és az erőfeszítések nem szűnő célja. A szolidaritás alapelv: akár egyén, akár közösség jut nehéz helyzetbe, számíthat rá, hogy a többiek méltányos feltételekkel a segítségére sietnek. A külsőségeikben szerény hétköznapok közén fénylőek az ünnepek: ilyenkor még távoli vidékek luxuscikkei is helyet kaphatnak az asztalon. Folyton gazdagodó kultúrát teremtünk mindennapi életünk révén. Virágzik a művészet, virágzik a lelki élet.
Aki ezt utópisztikusnak találja, annak talán igaza van, de olvassa el A Diognétoszhoz írott levelet https://pecsiegyhazmegye.hu/hirarchivum/119-ami-a-testben-a-lelek-azok-a-keresztenyek-a-vilagban, mely egy majd kétezer évvel ezelőtti furcsa közösség életéről számol be a Római Birodalomban. Keresztényeknek hívták őket. Képzeljük el, hogy pár száz évvel korábban nem hatott-e volna nevetségesen utópisztikusnak, hogy emberek nemsokára így fognak élni. Mégis megvalósították. Isten velük volt. Velük van ma is.
(Tauber Tamás)
