Forrás: pexels.com
A probléma
A globalizáció korábban sosem látott lehetőségeket teremtett az egyén számára. Legalábbis ami az emberiség szerencsésebb, gazdag egyötödét illeti. A világkereskedelem és az információáramlás példátlan gyarapodása azt az illúziót kelti, hogy kulturális gazdagodás megy végbe általa. Egyfajta gyarapodás kétségtelen, mégis szembeötlő a globális egyformaság, az egyénieskedés álarcát öltő jellegtelenség térnyerése – öltözködésben, építészetben, zenében, táplálkozásban stb. Üdítőitalok, farmermárkák, gyorsétteremláncok hitetik el sikeresen, hogy menő csatlakozni az általuk fémjelzett fogyasztói életstílushoz, mely mindenütt a világon riasztóan ugyanolyan!
Nehéz értelmesen érvelni az ellen, hogy a helyi kultúrák jellegzetességeinek, öltözeteinek, dallamainak, dialektusainak, szokásainak, ünnepeinek élő valósága a „menő”, a gazdag, a szép. Mégis úgy vagyunk vele: azt csinálja más! Mi már rácsatlakoztunk normaérzékünkkel a globális tömegkultúrára. Felhúzzuk a farmert, bedobjuk a hambit, a kólát, követjük „a nemzetközi divattrendeket” – nem is feltétlenül tudatos döntéssel. A globalizáció uniformizál.
Erőszakos, tájidegen, nyers erővel (géppel és vegyszerrel) működtetett élelmiszertermelési módjaink is kiszorítják a helyi gazdálkodási formákat (melyekről sok esetben nem igaz, hogy hosszabb távon és mindent egybevetve alacsonyabb termelékenységűek lettek volna). Szántóföldek, ültetvények egyformasága adja egyre inkább a vidékek arculatát, az ökológiai egyensúly megbomlik, másrészt tájfajta haszonnövények és állatok vesznek ki örökre. Őseink talán legfontosabb örökségét engedjük át az enyészetnek ezzel, mert míg az öltözködési jellegzetességek tán csak a szemet gyönyörködtetik, a tájfajták hosszú távon táplálhatnának minket egy energiaszegényebb korban is. Silány használati tárgyak tömeggyártása ítél halálra hagyományos foglalkozásokat. A haladást titkon még mindig ünneplő civilizációs alapgondolkodásunknak vakfoltjára esik a tény, hogy a kétségtelen technikai-tudományos haladást egyéb fontos területeken riasztó mértékű leépülés kíséri. Mentenünk kell a sokféleséget, a diverzitást, ami harmonizál a lokalitás („helyibbé tevés”) ökológiai szempontjaival is. A sokféleség stabilitást ad és szép. Ami pedig szép, az Istenre mutat: ő nemcsak az Igazság és a Jóság, hanem ugyanilyen lényegi módon a Szépség is.
Mit tehetünk?
- Őrizzük nemzetünk és szűkebb pátriánk kultúráját, hagyományait, dalkincsét, ünnepi jellegzetességeit, méghozzá lehetőleg ne skanzen-jelleggel, hanem minél inkább mindennapi életünk részeként megtartva, „életben tartva”
- Elhagyott helyi hagyományok kreatív újjáélesztésével is próbálkozhatunk.
- Megmaradt tudásformák, mesterségek, fajták, termesztési fogások önértékét felismerve tudatosan mentsük meg ezeket a feledéstől.
- Vigyázzunk azonban, hogy saját értékeink állítása ne forduljon soha más közösségek értékeinek tagadásába, a magunk helyes módon megélt szeretetébe ne keveredjék mások megvetése. Sajnos utóbbi is ösztönös késztetésünk, de egy zsúfolt világban élve, ráadásul az ellenségszeretet parancsával a Bibliánkban ezt semmiképp nem engedhetjük meg
(Tauber Tamás)
