Forrás: Ted; CC-BY-SA; www.flickr.com
Az ember legalapvetőbb útja Isten felismeréséhez az, amikor rákérdez: honnan van a világ. A Szentírás is az erre adott válasszal kezdődik, a Teremtés könyvével. A keresztény tanítás ennek üzenetét a „semmiből való teremtés” fogalmában foglalta össze. Emellett azonban – egy más beszédmódot használva ugyanarra az igazságra – alkalmazhatjuk a „szeretetből való teremtés” fogalmát is. A „semmiből való teremtés” arra utal, hogy Istennek nem volt szüksége semmilyen megelőző „anyagra”, valóságra ahhoz, hogy létbe hívja a világot: egyedül saját belső, szabad döntése annak eredete. A „szeretetből való teremtés” kifejezés pedig azt emeli ki, hogy Istennek ez a belső valósága tiszta szeretet (ami természetesen szintén nem „anyaga”, hanem indítéka a teremtésnek). Végső soron tehát mindkét megfogalmazás ahhoz a megállapításhoz jut el, hogy Isten legfőbb és legvégső viszonya hozzánk és az egész világhoz a tiszta szeretet. Akarja létünket, boldogságunkat és beteljesedésünket.
„Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy
legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak.” (Bölcs 1,13–14)
A teremtő Atyaisten
Az ószövetségi Szentírás Istent teremtőnek és irgalmasnak mutatja be, aki élő kapcsolatban van a világgal, az embert pedig saját képére és hasonlatosságára alkotta, és azzal bízta meg, hogy az ő képviselője legyen a teremtmények felé. Ezáltal máris, bár még rejtetten, kinyilvánul Isten szentháromságos mivolta, hiszen az teremt kapcsolatokra épülő, közösségi világot, aki maga is közösség. Jézus az, aki Istennek ezeket a jellemzőit az ember felé az „Atyám” megszólításban foglalja össze. Ezért hívjuk mi, keresztények a Szentháromság első személyét, a Teremtőt Atyának.
Az eucharisztikus Krisztus
De nem csak az Atya vesz részt a teremtésben, hiszen az egy Isten szentháromságos személyei semmit nem tesznek egymástól elkülönülten. A második isteni személy az, akire tekintve a teremtés megvalósul. Ő az, aki az üdvösség történetének legkiemelkedőbb pontján megtestesült Jézusként, emberré vált, egy lett közülünk. A megtestesülés a teremtés művének folytatása, Isten teremtő szeretetének logikus lépése és teremtményei iránti szeretetének tökéletes kifejeződése.
Isten nem akarta, nem akarhatta, hogy ez a mindent felülmúló kapcsolatba lépése a világgal egyszeri esemény maradjon. Ha egyszer már megtestesült, ezt a közelséget felénk (és a többi teremtmények felé) nem vonta vissza. Itt akart maradni cselekvésének erejében és jelenlétének konkrétságában. Ezt a valóságos jelenlétet hordozza a cselekvő Krisztus egyháza és annak szentségei, különösképpen az Eucharisztia. Benne Jézus nemcsak az emberrel való eggyé válását tette végérvényessé és mindenki számára hittel megtapasztalhatóvá, hanem bizonyos értelemben túl is ment szeretetével az emberen, és egy anyagdarabban: kenyérben és borban vett lakást köztünk. Az Eucharisztiában tehát Isten minden teremtmény felé is végérvényesen kinyilvánította szeretetét.
Az éltető Szentlélek
Minden isteni szeretet a Szentlélekben, az Atya és a Fiú közti szeretet lelkében valósul meg, aki a teremtéskor „a vizek felett lebegett” (Ter 1,2). Az Atya, amikor Jézust küldi a világba, a Lélek által teszi azt, és Jézus, amikor az Atyát megmutatja nekünk, szintén a Lélekben valósítja meg ezt. Hogy pedig valóban bevonódjunk a szentháromságos egy Isten életébe, Jézus a kereszten „átadja Lelkét” (vö. Jn 19,30 az eredeti görög szó jelentése szerint). Nem egyszerűen visszaadja az Atyának, hanem odaajándékozza nekünk. Így tehát Isten szeretetének Lelke a mi egységünk lelke is lehet, lesz. Az egyház, és tágabban az emberek közössége ezáltal az ajándékozás által lehet a szeretet közössége; és a Szentlélek tesz képessé minket arra is, hogy a teremtést Isten szeretetével szeressük.
Végső soron tehát az Isten-ember viszony, az emberi kapcsolatok, az egyház közössége, az emberiség egysége és az egész kozmosz harmóniája egyetlen közös titokban, a Szentháromság titkában részesül, és általa tud az ember helyesen élni a világban.
Ezt az isteni szeretet-tervet rongálta meg, tette küzdelmessé a Teremtővel való szembefordulás, a bűn, melynek őseredete szintén egy Istentől ajándékozott nagyszerű, de kockázatos érték: a szabadság. Minden küzdelem és útkeresés, mely azóta és ma is jellemez bennünket, istenkapcsolatunkat, emberi közösségünket és a többi teremtménnyel alkotott viszonyainkat, a szabadság jó vagy rossz használatára: a bűnbeesésre és az abból való megtérésre vezethető vissza.
(Nobilis Márió)
