Egyház és teremtésvédelem #
Fotó: Helmut_Kroiss, Pixabay
Az Egyház feladata a történelemben
Fotó: Simone Savoldi, Pixabay
Az egyházi tanítóhivatalnak a teremtésre és fenntarthatóságra vonatkozó megnyilatkozásairól a XIX. század végétől beszélhetünk. Az Egyház tanúja az emberiség folyamatosan változó életének, ezért ez az időpont nem egyezik feltétlenül azzal, amit ma ökologikus megközelítésben jónak látunk. Amellett, hogy a Teremtés könyvének értelmezése kezdetektől élő egyházi tanítás, az Egyháznak hirdetnie kell Isten szeretetét, egyúttal meg kell jelenítenie az Istent a világban. Értelmeznie kell, ki az Isten, akivel mi, hívők kapcsolatban vagyunk, és ki az ember, s mi a feladata a teremtésben. Ezt próbálja kifejteni, átadni és megélni az Egyház kétezer éves története folyamán – igazodva annak változásaihoz. A történelem fejlődésével párhuzamosan dinamikusan változik az egyes területek jelentősége.
Pápai megnyilatkozások
Fotó: Clker-Free-Vector-Images, Pixabay
Az óriási, nagyon gyors és nagyléptékű változás a világban, ami az elmúlt bő egy – másfél évszázadban következett be, s aminek mi is tanúi vagyunk, egyre többször indította arra az egyházfőket, hogy nyilatkozzanak meg ebben a témában. Világítsák meg, hogy az örök tanítás, az Isten szeretetének az üzenete, az Ő szeretet-parancsa hogyan értelmezhető ebben az új valóságban.
Rerum novarum
Amikor a nyugati iparosodott világban a társadalmi fejlődés emberek tömegeit idegenítette és szakította el teljesen az évszázadokon át megszokott természetközeli életmódtól, arra az egyházi tanítóhivatal is reagált egy nagyon különleges dokumentummal, a Rerum novarum enciklikával 1891-ben. Értékes tanítása nagyon forradalmi, előremutató, az idő múlásával be is igazolódott. Társadalmi kérdésekben ez tekinthető az első szociális enciklikának, amit az Egyház fő tekintélye foglalt írásba.
Szociális érzékenység az Újszövetségben → Ha érdekel, kattints!
A Rerum novarum arról szól, hogy az ember méltósága, istenképisége, Isten felé haladása alapvető, ennek az adott társadalmi és gazdasági rend nem léphet helyébe, hanem ezt kell, hogy szolgálja. Ahhoz a környezethez, amelyben a Rerum novarum megszületett, nyilvánvalóan hozzátartozott egy nagy politikai, ideológiai harc is.
A szocializmus, kommunizmus előbb ideológiai, majd gyakorlati térnyerésével szintén hatalmas kihívás elé állította az egész nyugati világot, később pedig az egész világot. Az Egyház ebben a környezetben is igyekezett aktuális iránymutatást adni.
További szociális enciklikák
Több ilyen enciklika is született az elmúlt több mint 130 évben, amelyek az adott kérdésekben nem pusztán olyan teológiai vagy hitbeli kérdésekkel foglalkoztak, amelyek a lelki élet dimenziójára tartoznak, hanem olyan kérdésekkel is, amelyek az embernek a fizikai és közösségi életben megélt sorsát érintik. A Rerum Novarum kiadásának 40. évfordulójára 1931-ben XI. Pius pápától megszületett a Quadragesimo anno, a 40 év elteltével adott reflexió, majd az Octogesima adveniens, ami pedig a 80 éves évfordulóra jelent meg. A második legismertebb ilyen dokumentum a Centesimus annus, ami a 100 éves évfordulóra készült II. János Pál pápától.
Fotó: ptra, Pixabay
Különböző szentatyák tehát kiemelt fontosságot tulajdonítottak a társadalmi-szociális érzékenység témájának. Komoly és kitartó figyelem és elköteleződés nyilvánul meg ebben a formában az emberek konkrét sorsa iránt, s mindennek mély teológiai alapjai vannak. A pápák bibliai és hagyományra épülő tanítást adtak közre, amely mögött az Egyház által képviselt ember- és Istenkép áll. Ezeket fejtik ki adott társadalmi – világi kontextusban.
Laudato si’
Ezen enciklikák sorába illeszkedik bele a → Laudato si’ is – tehát a Laudato si’ enciklika nem „zöld”, hanem szociális enciklika: lelki dimenzióval erősen átszőtt, nagy érzékenységgel viseltetik az emberek, a közösségek és környezetünk, a teremtett világ sorsa iránt. Legalapvetőbb üzenete azonban, hogy Istenkapcsolatunk a hitünk fényében miként szolgálja az emberi élet kiteljesedését. Benne van az évszázadok, évtizedek alatt felhalmozott tudás és tapasztalat, miszerint nem beszélhetünk az ember jólétéről, a közjóról, szolidalitásról anélkül, hogy arról a közegről elmélkedjünk, amelyben az ember él. Az a teremtett világ, amiben élünk és ahogy a környezettel kapcsolatban vagyunk, alapvetően határozza meg a társadalom és mindegyikünk életét, illetve meghatározza, tudunk-e valóban jól munkálkodni a közjóért. Alapvetése az is, hogy a teremtett világ önmagában is értéket képvisel.
A legmagasabb cél az embernek Istenhez való hasonulása.
Fotó: markus53, Pixabay
Mondanivalója
Nagyon fontos szerepet játszik ebben a környezettel való kapcsolatunk, hogy megbecsüljük önmagában a teremtett világot. Erre a fundamentumra épül a Laudato si’ enciklika mondanivalója. A Szentatya maga is sokszor hangsúlyozta, hogy írása – szándéka szerint – a korábbi, fent említett enciklikák sorába, hagyományába illeszkedik. Sok korábban is szereplő témát bővít ki, tágít, értelmez, elmélyíti mindazt, ami elődeinél is szerepelt, és persze vannak benne új meglátások, amelyek ilyen formában először kerültek enciklikába. Például az elmúlt évek gyümölcseként sok tudományos tapasztalat és társadalomra vonatkozó reflexió is.
Kapcsolódása – Pacem in terris
Fotó: Pezibear, Pixabay
Fotó: JillWellington, Pixabay
Ferenc pápa a Laudato si’ megfogalmazása során két szempontból is konkrétan csatlakozik XXIII. János pápa Pacem in terris enciklikájához. Címzésük hasonló: az általában megszokottal szemben nem pusztán a hívők közösségét szólítják meg, hanem „minden jószándékú embert”. Ezzel párbeszédre való hajlandóságukat nyilvánítják ki, és erre hívnak mindenkit közös otthonunk gondozásáért. Hiszen – és ez a másik nagy hasonlóság – olyan témáról van szó, amely minden egyes embert érint. Amikor XXIII. János tollából megszületett a Pacem in terris, globális méretű atom-fenyegetettségben élt a világ. Ennek felelősségét átérezve hívott minden egyes embert arra, tegyünk a békéért, kerüljük el a katasztrófát, és alapozzuk meg a békés együttélést legkisebb döntéseinktől kezdve a legmagasabb szintű politikai lépésekig. Most, a világot érintő több kérdésen is, hasonló időket élünk. Az ökológiai krízis érinti az egész emberiséget, ezzel kapcsolatos felelőssége mindannyiunknak van. Ferenc pápa az egész Föld lakosságát párbeszédre hívja, illetve tetterős együttműködésre, hogy ez a teremtett világ tovább tudja szolgálni az emberi életet és annak növekedését Isten terve szerint.
A selejtezés kultúrája
Fotó: Jorge Fernández Salas, Pixabay
A selejtezés kultúrája – ez a kifejezés nyomatékkal jelenik meg a Laudato si’ enciklikában. A jelenség, amire utal, levezethető hitünk alaptételeiből, az ember istenképéből, emberképéből, és feltételezett küldetéséből: hogyan tekintünk az Istenre, magunkra és a teremtett világra? Ebből következően hogyan bánunk a fizikai valósággal? A selejtezés kultúrája az antropocentrizmus (eltúlzott emberközpontúság) műszóval címzett fejezetben fogalmazódik meg. Az eltúlzott emberközpontúság már-már bálványként tiszteli az embert, ennek eredménye többek közt a selejtezés kultúrája, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy a Földet, a teremtett világot nem tekintjük másnak, csupán nyersanyagraktárnak. Amit hasznosnak találunk, azt kiaknázzuk, amit pedig már nem tartunk hasznosnak, azt egyszerűen eldobjuk. Ferenc pápa ezt röviden úgy is nevezi, hogy a „használd és dobd el” kultúrája. Ez a szemlélet vezet ahhoz, hogy szigetnyi petpalackhalmok sodródnak az óceánokon, hogy pár évig használható a mobiltelefonunk, aztán egyszerűen eldobjuk. Ezek a viselkedésformák mind ennek a szemléletnek az eredményei. Fontos, hogy először legyünk tisztában a szemlélettel, vizsgáljuk meg, hogyan lehet visszatalálni a helyes útra, azután pedig építsünk fel egy másik, helyes és jó gyakorlati rendszert.
Fotó: Naja Bertolt Jensen, Unsplash
Eltúlzott emberközpontúság
Fotó: christian buehner, Unsplash
Nagyon alattomos a félrecsúszás: az „emberközpontúság” ugyanis látszólag jó ügyet szolgál. Az ember a teremtés koronája, ezért tehát ami az embert szolgálja, az csak jó lehet. A végén azonban a rombolás kultúrája lesz ez, a természet pusztulásáé, és végső soron az ember pusztulását is generálja. Amikor az ember a saját érdekeit önző módon akarja szolgálni, és kihasználja a környezetet, akkor végső soron a saját életét rombolja. Íme ennek a gondolkodásnak a csapdája!
Fotó: WikiImages, Pixabay
Csupán látszólag jó hozzáállás az embert központi értéknek tekinteni, és mindazt megadni neki, ami „jó”. Ez a kizsákmányolás egysíkú, és végül az ember kárára lesz. Ha mindig csak eldobjuk azokat a tárgyakat, amelyek szerintünk már nem szolgálják az érdekeinket, az ráadásul visszahat a lelkünkre, a hozzáállásunkra. Rossz értelemben megerősíti bennünk, hogy az élőlényeket és végső soron a teremtés minden alkotóelemét, még az embert is használati cikknek tekintsük, és amikor már nincs szükségeünk rá, dobjuk el.
Dobjuk el azokat, akik még nem tudnak hasznot termelni, és azokat is, akik már nem tudnak, vagy akik sose tudtak, mert létük nem illik bele a nagy gazdasági növekedés rendszerébe. Így válik az emberiség lépésről lépésre áldozatává a selejtezés kultúrájának, ami saját, uralomként félreértelmezett szűklátókörűségéből fakad.
Feladatunk ennek a helyébe azt a világképet, emberképet, istenképet állítani, ami megvallja, hogy Isten szeretetből teremtette az egész világot, s az ember ennek része. Isten arra hívja az embert, hogy váljék az ő munkatársává, váljék minél inkább hasonlóvá hozzá, és szolgálja az élet kibontakozását. Ebben a hozzáállásban már egészen másképpen kell az anyagi világra is tekintenünk. Ezzel a szemlélettel már nemcsak kizsákmányolható erőforrásokat látunk benne, hanem sokkal inkább lehetőséget arra, hogy az Isten világba oltott gondoskodását, szeretetét kifejezzük.
Így tudjuk megbecsülni azt, amink van, és így tudjuk szolgálni magunk és mások Isten felé növekedését és kiteljesedését.
Fotó: Inga Gezalian, Pixabay
